brókercég

Pénzben? Nőkben? Bizniszben?

Jó ez a Dopeman papa amúgy. A zene profi, a szöveg meg erősen hullámzó teljesítményt mutat; de mint ahogy a leggyengébb színdarabban, ebben is vannak értékelhető részek. Olyan, mint a Balaton Sound, amiről továbbra sem tudom elképzelni, hogy a VIP szekción kívül vagy akár sátorban (LOL) át lehetne vészelni.

A BS a mi szakmánkban olyan, mint az általános iskolában a szülői értekezlet, vagy mint egy jobb társasházban a nyugdíjasok által megszállt lakógyűlés. Egyszerűen ott kell lenni, mert aki kiesik a vérkeringésből, arról egyből elindulnak a pletykák, hogy megszorult anyagilag vagy egyszerűen csak családi vészhelyzet van.

Emiatt szóltam minden kliensemnek, hogy csütörtökön és pénteken ne is keressenek; még akkor se fogunk tőzsdézni, ha helikopterrel jönnek le Zamiba. Természetesen minden nyitott pozíciót lezártunk, hogy végre „kipihenjem” magam a hétvégén. Naná, hogy páran megint nem fogták fel a kérést, ráadásul mindenféle légből kapott információkra kezdtek el ész nélkül kereskedni.

Na ennek kapcsán itt az ideje, hogy egy-két dolgot rendbe rakjunk a tőzsde kapcsán, értsük meg, hogy kinek mi a motivációja ebben az egész műsorban:

• Gazdasági/politikai témájú napilapok, újságok, csilivili magazinok és internetes kiadásaik: szakemberek írják, akik hobbiból vagy megélhetésből tőzsdéznek. Nagy tapasztalatuk van, de a legszaftosabb sztorikat nem fogják elárulni. A print verzióban hátrány, hogy akár 1-2 napot is csúszhatnak a tippek bemutatásával, ezért napi kereskedésre nem alkalmasak, az összefüggéseket viszont meg lehet belőlük érteni.

• Nem gazdasági/politikai témájú napilapok, újságok, csilivili magazinok és internetes kiadásaik: általában van egy-két jól fizetett gazdasági újságírójuk, rajtuk kívül viszont a műkörmös, a képregény és a totálkár rovatosoknak lövése sincs a tőzsdéről, ezért tekintsük a média ezen szegletét egyszerűen szendvicsembereknek és ne erre alapozzuk a döntéseket.

• Bankok, brókercégek üzletkötői: egyesek szerint a szakma krémje, mások szerint az iparág pöcegödre vagyunk. Korábban mindig mindent megköttettünk az ügyfeleinkkel a jutalék reményében, manapság rádöbbentünk arra, hogy csak az elégedett ügyfél a fejőstehén. Nyilvánvalóan mi rendelkezünk a legjobb pletykákkal és sztorikkal a magyar piacon, amit a klikkelős ügyfelek még mindig nem értenek meg. Napi, heti sztorikban verhetetlenek vagyunk, negyedéves-éves prognózisokat felesleges tőlünk kérni.

• Bankok, brókercégek, magánvállalkozások elemzői: sosem értettem őket, mert egy excel-tábla felett napokat tudnak ülni. A sztorijaik, tippjeik csak hosszabb távon válthatók pénzre, mert nem morzsolják a heréiket nap mint nap tippekért; de ne várjuk azt, hogy gennyesre keressük magunkat az ötleteikkel. Nagyon hasznos reklámarcok; hiába felejti el a piac általában azt, amit javasoltak vagy ajánlottak korábban. Nem mellesleg jól idomíthatók arra, hogy az ügyfelek bonyolultnak tűnő kérdéseit frappánsan megválaszolják.

• Tőzsdei tanfolyamok, pénzügyi képzések, gyorstalpalók: általában jó elméleti összefoglalót adnak, de ez is olyan mint az autóvezetés; ahol elméletben mindenki Schumacher. Csak olyanhoz menjünk, aki már legalább háromszor elbukta a teljes vagyonát, elkerülvén ezzel a kóklereket és megmondó embereket. Az igazi vizsgát nem a demószámlás bohóckodás, hanem a saját pénz pörgetése jelenti, ezt néha elfelejtik megemlíteni.

• Portfólió-menedzserek, alapkezelők: a szakma elitje, bár a fizetésüknek ez általában nem érződik. Nem lihegnek a nyakukba reggelente, hogy csinálják meg a napi jutalékot, csak negyedévente/évente hívják őket raportra. Nagyon jó meglátásaik vannak a piacról, amihez rendre türelem is párosul, ez utóbbi a kisbefektetőknél erős hiánycikk. Figyeljünk oda arra, amit mondanak, de ne vegyük ezt sem készpénznek (keveset rúgtak ki közülük a homály miatt).

• Guruk, szakértők, hedge fund managerek a világ minden tájáról: ők már vannak annyira dörzsöltek, hogy kevésbé izgalmas termékeket pécéznek ki, ahol a nyereség nagy részét annak köszönhetik, hogy ismeretleneket is berángatnak a kellő pozícióba. Soros papa és társai is ezt csinálják, ráadásul a befektetők sokszor vakon követik az ajánlásait, ami még inkább a nagyok malmára hajtja a vizet. Minél előbb értesülünk az aktuális slágeréről, annál több bőrt lehet még róla lehúzni.

Comprende?

Kétszer ütöttem bele az asztalba dühömben és menet közben az ásványvizet is kiborítottam az asztalra – pedig csak egy egyszerű pénzügyi tanácsadóval beszélgettem. Nem egyszerű eset a srác, heteken keresztül hívogatott különböző szövegekkel és sztorikkal. Én mondtam neki, hogy az MPK, az OVB, a Brokernet és társai engem nem érdekelnek, mert pontosan tudom, hogyan működnek és nem akarok beszállni ezekbe a hisztérikus sztorikba. Ráadásul az egyik ügyfelem a Brokernet új vadhajtásánál dolgozik, innentől kezdve nem lehet engem csőbe húzni.

Mert miről is szól az egész történet? Az emberek annyira buták, főleg pénzügyi vonatkozásban, hogy bármit meg lehet velük (v)etetni. Azt nagyjából mindenki tudja, hogy egy mosogatógép ára 50 és 100 ezer forint között reális. Nagyjából azt is mindenki tudja, hogy a legtrébb benzinmotorral felszerelt új 3-as BMW listaára 8 millió forint. Hogy ez sok vagy kevés, azt mindenki döntse el maga.

Amikor viszont arról van szó, hogy a te pénzeddel zsonglőrködik valaki, egyből visszakerülünk a Bábszínházba. Öltönyös urak és hölgyek jönnek veled tárgyalni, akkor és amikor csak akarod. Előrebocsátják, hogy a megbeszélés ingyenes, sőt a jobb arcok még egy kávéra és sütire is meghívnak. Viszont ha a beszélgetés végén nem adod oda 3-4 ismerősöd elérhetőségét, már áll a bál és csinálják a cirkuszt. Nálunk ezt csak az ásványvíz bánta, de nem lennék meglepve, ha valahol már a tettlegességig fajult volna az eset.

Ezt is higgadt fejjel kell végiggondolni. Valószínűleg napi 8-10 órát robotolsz, utána még edzés vagy éppen el kell hozni a gyereket az oviból, hétvégén meg családi körút vagy éppen esküvőre kell menni. Ilyen helyzetben nekem se lenne időm arra, hogy külön a pénzügyi világgal foglalkozzam. Aki a pénzügyekben jártas és nem egy rúd szalámit akar neked eladni, az pontosan tudja, hogy a jövőt senki látja biztosan.

Viszont már évek óta a pályán van és már sok mindent látott: tudja, hogy mi az az esemény, amivel nem kell foglalkozni; és szól, amikor ideje cselekedni a pénzeddel. Olyan, mint Pista bácsi, aki 30 éve autószereléssel foglalkozik, és megmondja, hogy mi az az alkatrész, amit már cserélni kell és mi az, ami még elfut 10-20 ezer kilométert.

Vagyis akinek nincs ideje és nem is akar a pénzével foglalkozni, az vegye igénybe az MPK, OVB és társait. De ne legyen meglepve, ha hónapok múltán se tudja, hogy a befektetett pénz mennyit fialt, mert a pénzügyi tanácsadó mosolya is csak a borravalóig (befizetés) tartott.

Arról nem is beszélve, hogy rengeteg olyan rejtett költség van a legnépszerűbb (unit-linked) termékeknél, amiket a 10-20 éves biztosítások a büdös életben nem termelnek ki. Csak ugye el kell tartani a körmét reszelő titkárnőket, a céges autóflottát és a pénzügyi tanácsadókat is. Apropó, vajon kinek az érdeke lehet, hogy az általános- és középiskolákban sincs alapszintű pénzügyi képzés?

Ma döbbentem rá, hogy minél puccosabb egy étterem, annál kevesebb fogalma van arról, hogyan kell egy jó somlói galuskát készíteni. Budapest egyik Michelin-csillagos étterméről van szó, ide csak azért jöttünk az egyik ügyfelemmel, mert ismeri a főnököt és kapott valami nevetséges kedvezményt a számlából. Mindig megmosolygom az ismerőseim brifkóját: a bababolti kupontól kezdve a smart-kártyán át az ikeás plasztikig mindenféle voucher ott figyel náluk.

Az nem zavar senkit sem, hogy az érintett vállalatok milliárdokat kaszálnak csak abból, hogy a bevásárlási szokásaikat eladják a marketingcégeknek és multiknak. Egy másik ügyfelem az egyik holland székhelyű multinál dolgozik, a munkája nagyrészt abból ál, hogy a tacskótól és hasonló cégektől kapott statisztikai adatokat értékeli ki.

Mindez csak azért érdekes, mert manapság a kollégáim szélütést kapnak egy-egy spamtől, ami e-mailben vagy akár SMS-ben érkezik. Eközben valami pitiáner kedvezményért cserébe tálcán kínálják az életüket. A legnagyobb hipermarketek például termékre és beszállítókra vonatkozóan is rendelkezésre bocsátják a vásárlási adatokat. Nem csupán azt tudják megmondani, hogy a kutyakaja mellé általában sonkát és pelenkát is vásárolsz, hanem azt is ki tudják mutatni, hogy azt melyik polcra kell tenni, hogy a lehető legtöbbet vedd meg belőle. Amíg ilyen idióták a vásárlók, addig az én emberem is gennyesre keresi magát a multinál.

Más kérdés, hogy a srácnak lövése sincs a tőzsdéről, pedig az összes brókercégtől, banktól megkapja a hírleveleket. Nemrég beültünk sörözni és természetesen szóba került a tőzsdézés. Egyszer csak elkezdett mesélni egy részvényről, amiről egy héttel korábban a cégünk elemzői raktak össze egy pofás anyagot. Az emberem szinte szóról szóra mondta vissza az anyagot, úgyhogy két kérdéssel sikerült teljesen összezavarnom.

Évek óta veszekszem az elemzőkkel, hogy jó amit csinálnak, de mégis olyanok mint egy gittegylet. Ülnek a kalickában és nyakatekert, érthetetlen, blikkfangos kifejezéseket írnak le. Valószínűleg tartós merevedést is kap a többségük, amikor viszontlátja magát az újságban vagy az interneten. Az én ügyfeleimnek viszont nincs ideje dekódolni ezeket a frázisokat, sőt minél több szakzsargont olvasnak, annál nagyobb ívben szarnak az egész tőzsdézésre. Mióta mondom, hogy úgy kell kommunikálni az ügyfelekkel, mintha a vasárnapi ebéd receptjét diktálnád le neki lépésről lépésre…

Lassan a hónap közepénél járunk, és még mindig nem készült el az áprilisi jutalék-elszámolásunk. Persze már kiabakuszoztam a pontos összeget, de a könyvelésünk szeret kotlani a számokon, mint egy igazi férfi a klotyón. Nagyapám ugyanilyen, náluk vidéken tüchtig módon be van készítve a Füles, a ceruza, a hegyező és a kisrádió a helyiségbe. Nagyanyám szerint ez a privát szféra tartja egyben a házasságukat 30 éve.

Az egyik volt ex-kollégám ugyanerről volt híres, nem egyszer komplett órákra tűnt el az irodában. Lehet, hogy szimplán csak szeretett olvasgatni a porcelánkamionon. A menedzsment nagyon szerette, minden hónapban egy zsák lóvét vitt haza, amit soha sem értettem. Eleve nem lehet megbízni egy olyan emberben, aki az inge alatt trikót visel. Főként, ha a te pénzedet kezeli. Olyan, mintha a vadiúj Aston Martin DBS-be fagolyós üléshuzatot raknál.

Sokszor beszélgettünk, aztán egyszer mondott egy sztorit. Amerikában, New Jersey államban dolgozott, a Hudson-folyó jobb partján, ami nagyon közel van New York-hoz. Előnye, hogy sokkal kellemesebb az adórendszere, mint a túlparton pöffeszkedő államnak. Hátránya, hogy kimaradt az igazi manhattani vérkeringésből.

Szóval a srác kihasználta a vagyonkezelés minden lehetőségét. A tőzsdézés során mindig te döntesz a pénzedről. Te adod a megbízást, te határozod el, hogy mikor és milyen terméket, mennyiért akarsz megvenni. A bróker sztorizgathat neked, de a végső döntés és a felelősség a tiéd (a nyereség és a veszteség is).

A vagyonkezelés során viszont átadod a kormányrudat egy szakembernek, akit nem nagyon ellenőrizhetsz. Félévente, évente találkoztok, mosolyog és elmeséli, hogy milyen volt a piac; de mindvégig a te pénzeddel játszik. Nem kell felhívnia és nem kell a hülyeségeidet hallgatnia minden alkalommal, amikor a te pénzedet fekteti be, vagyis elvben sokkal nyugodtabban tudja termelni neked a lóvét. Ezzel önmagában nincsen gond, mert a legtöbb esetben a vagyonkezelő erősen érdekelt abban, hogy mindketten nyerjetek.

A kolléga viszont kiszimatolta az ellenőrzés területén meglévő űrt. Ahelyett, hogy az ügyfelek pénzét forgatta volna, csak a saját pénzével zsonglőrködött. Az ügyfelekkel órákon keresztül trécselt telefonon, de pénzt nem termelt. Ez sokáig nem tűnt fel a cégnek, ám az egyik nyári szezonra felvettek pár stréber diákot a Princetonról. Ezek a tipikus minden lében két kanál diákok, akik soha sem viszik semmire az életben, viszont hajlandók éjjel-nappal a cég adatait bújni. Hát ez lett a veszte az arcnak.

A menedzsment roppant elegánsan vált meg tőle: főnök egyik reggel betoppant az irodájába és átadott neki egy csavarhúzót – épp csak az ajtón lévő névtábláját kellett leszerelnie...

A tököm tele van az emberekkel. Az ügyfeleim többsége vezérigazgató, műszaki igazgató, logisztikai igazgató és – tádááám – pénzügyi igazgató. Ez utóbbi a legalja, ugyanis bármelyik főiskolás vagy egyetemista négy másodperc alatt bealázza. Mármint tudásban. Valószínűleg valami ejtőernyős lehetett a tag, azaz valakinek a valakije volt és mint a keresztapa az esküvőn, kért valamit.

Szóval válogatott arcok vannak a bandámban. mindegyik azt mondja magáról, hogy nincs két perce arra, hogy a cégünk hírleveleit átfussa (kétségtelen hogy az elemzők olyanok, mintha betűre fizetnék őket). Ehhez képest ha akár egyetlen egység elmozdulás van a forintpiacon, ezek már úgy érzik, hogy a Moszkva-Washington vonal van a kezükben: rögtön hívnak, hogy mondjam már meg mi történt, mert most kellene euró a lányának síelni vagy a fia megházasodik és le kéne váltani a forintot euróra stb.

Milliókat kereső emberekről beszélünk, sőt némelyik még 8-9 számjegyű osztalékokat is kap évente, de ezer forint nyereségért a szomszéd szemét is kivájnák. Tegyük hozzá, hogy ez nem az ő hibájuk, hiszen a zembereket két dolog érdekli manapság: mikor vegyenek eurót és hogy mennyi lesz a svájci frank hitel törlesztőrészlete a hónapban.

A rosszabbja olyan, mint a nagymamám. Ha 3 forinttal olcsóbb a zsemle egy boltban, képes akár tíz háztömböt is legyalogolni. A valutázók ugyanilyenek. Múltkor az egyik csóka azt mondta, kell neki 2000 euró 1-2 napon belül. A szőke privát bankárja egy telefon után elintézi 305 forintért az eurót vagy leváltjuk neki 303 forintos árfolyamon. Mondom akkor két forint különbségről beszélünk.

Mindezért cserébe átautózik a városon, az üzleti partnerei nem érik el, mert sajnos a 7-es bömbölő extrái közül már nem futotta kihangosítóra. Tehát nettóban ugyanott van vagy éppen rosszabbul jár nálam, de így megvan az érzés, hogy túljárt a rendszer eszén.

A legjobb, amikor azt kérdezik, hogy a nyári utazáshoz mikor vegyenek eurót. Annál a mennyiségnél, amennyit egy utazásra elköltesz, maximum néhány ezer forint különbségről beszélünk, ezért ha megvan a pénz, váltsd át azonnal és le van tudva a dolog.Ezt nyilván senki se csinálja meg, ezért kompromisszumos megoldás, hogy felét akkor, amikor utazol és a felét akkor, amikor kérdezed. Ezzel legalább egyszer megvan a győzelem érzése, és nem kell napokon/heteken keresztül feleslegesen bújni a valutaszekciót az újságokban vagy éppen járkálni az arab pénzváltók között a városban.

A 2000-es évek elején járunk, amikor az egyik hazai cég szorosabbra kívánta fűzni a szálakat a horvátok legnagyobb olajipari vállalatával. A mentalitás és a ügykezelés mindkét oldalon erősen balkáni színezetű volt, ami azt jelenti, hogy egyes engedélyekre és jóváhagyásokra heteket-hónapokat kellett várni. Ezalatt persze előkerültek a gyerekkori ismerősök, cimborák, urambátyámok;  vagyis egyre több vastag boríték cserélt gazdát a zágrábi repülőtér emeleti, mozgássérülteknek fenntartott mosdójában.

Az akkori cégem másodlagos tanácsadóként vett részt a tranzakcióban, ami a bennfentes számára egyet jelent: nem volt megfelelően magas az az összeg, amit az ügyleti díjból vissza kívántunk juttatni a megbízónak. A főnököm úgy se szerette a balkáni utakat, úgyhogy kimentettem őt egy retúr business classért cserébe. Az persze nem szerepelt a gentlemen’s agreementben, hogy a cég tudálékos talpnyaló pénzügyeseivel együtt kell utazni. Itt azokra a szemüveges öltönyös köcsögökre kell gondolni, akik még a nyakkendőjüket élére vasaltatják bűnronda feleségükkel minden reggel (két puszi kíséretében) és még este 11 órakor is zakóban-nyakkendőben erőltetik a stílust.

A helyiekkel való találkozás (nekem) zökkenőmentesen zajlott, bár az még mindig nem világos, hogy miért isznak mindig egy tüske Slivovicát a helyiek, ha bemutatnak egy új embert a társaságban. Ez a szar durvább, mint a tipli; amit a szobafestők, kőművesek és tapétázók iszogatnak minden reggel a restiben. Amíg a cégem mókusai mindenféle ekszel és vörd prezentációkat gyártottak, addig frankón összehaverkodtunk a horvát cég beszerzési igazgatójával. A tag minimum 150 kiló volt, egy-egy felállás is emberfeletti teljesítmény volt a részéről. Néhány szót beszélt magyarul, ami állítása szerint azért kellett neki, hogy nyáron a tengerparton ne legyenek nyelvi akadályai a rapidrandikon.

Végül vele meg egy debil cimborájával indultunk el a zágrábi éjszakába. A helyi szakértők megegyeztek abban, hogy a korrekt maffia területén maradunk. Ez a valóságban azt jelentette, hogy mindössze öt különböző önkéntes hozzájárulást kellett fizetni a túra során, cserébe viszont tízből csak kilenc lány akart minket kifosztani. Ennek jegyében a Jarun lett a végcél, a homokos tóparton állítólag a szándot megszégyenítő bulik zajlottak. Erről az élményről le kellett mondanom, ugyanis a gyors alapozás utáni lendület még annál is hamarabb tűnt el: a helyen este 10 óra körül még javában felmostak.

A felszabaduló időben kénytelenek voltunk a takarítónőkkel dumálni,majd unaloműzőként megindult a töltikézés. A házigazdánk olyan jól vette az akadályokat, hogy bő egy órával később ráhányt a szomszéd asztalra; de úgy klasszikusan sugárban. A személyes adatok cseréje után kiderült, hogy a korrekt maffia főnökét sikerült kezelésbe vennünk, úgyhogy a nálunk lévő mobiltelefonok és pénztárcák nagyon hamar gazdát cseréltek. Pár perc múlva már három szekrénnyel körbevéve haladtunk a kijárat felé. Na most melyik szervem hiányozna, ha nem a korrekt maffiába botlunk?

Borzasztó fejfájás kerülget a tegnapi esti koccintás miatt. Szerencsére a tőzsdéken mindenki a ciprusi bohócokkal van elfoglalva, ezért senkinek sem tűnik fel, hogy reggel óta félórás etapokat tartok a klotyón. Az asztalelrendezésünk a klasszikus multis konfigurációhoz képest túlzottan szellős: nem lógunk egymás szájába, de nem is tudok rendesen pihenni.

Egy másik cégnél történt, hogy a kollégám nagyon erős partit adott az ügyfeleinek egy este. A probléma az volt, hogy a nagyfőnökünk a következő nap reggelre és délutánra dupla névsorolvasással fenyegetőzött. A srácnak már márciusban elfogyott az éves szabija, ezért hajnalban matt részegen bejött kereskedni. Mondjuk két gombot se tudott lenyomni, úgyhogy a kézfeltartás után szépen befeküdt az asztala alá szunyókálni, én meg rátoltam a forgószékét.

Napközben párszor rázendített a horkolásra, végre legitim módon rugdoshattam. 2 körül úgy tűnt, hogy megússza a dolgot, a délutáni raporton viszont elvérzett: az idióta bekapcsolva hagyta az out-of-office értesítést a gépén. A boss majd szétrobbant az idegességtől, végül néhány napnyi kölcsönös erőfitogtatás után maradt a srác, de a bónuszán végigszaladt a fűnyíró az azt követő két negyedévben.

Azóta tudom, hogy csak nagyban érdemes játszani. Még a 2008-2009-es időszakban esett meg, hogy mindenki a hattyúdalát fogalmazta a tőzsdéken. Mi viszont tudtuk, hogy ebben a buliban sohasem fújnak visszavonulót a szervezők. Itt nincs face control és ruhatár sem, viszont a piafogyasztást felpörgető lányok végeláthatatlan sorban kígyóznak.

Ennek tudatában szerveztem meg az addigi legnagyobb ügyféltalálkozónkat. Az összes zsíros londoni, frankfurti és bécsi ügyfelet összetrombitáltam Budapestre. Nem volt egyszerű történet, mert akkortájt már az összes külföldi bankháznál szigorítottak az ajándékozási elveken, vagyis minden egyes tárgyi ajándékot le kellett jelenteniük. A malévos ismerősöm végül néhány Deák úrért cserébe talált megoldást a problémára, úgyhogy sima volt az út a külföldi cimboráknak egy kis pesti „városnézésre”.

A csapat vegyes összetételű volt, már akkor akadtak 40-en felüli játékosok, úgyhogy előre kellett gondolkodnom. Az egyik IT-s arcot bíztam meg azzal, hogy szerezzen Viagrát, de a tagnak annyi esze volt, hogy saját maga ment a gyógyszertárba kiváltani a receptet. Ez akkor volt szívás, amikor egy évvel később az aktuális nyestjével együtt mentek be ugyanabba a patikába aszpirinért. Nem nézték meg nagyon a csajt.

A bulira csak nehezen hangolódtak rá a külföldi arcok, de négy karton Crystal után azért oldódott a feszültség. A buli csúcspontját az jelentette, amikor bejelentettem, hogy eggyel kevesebb hoszteszt intéztem aznap estére. Egy felbolydult méhkas hozzájuk képest tibeti szerzetesek szeánszának tűnt, de ahogy teltek az órák, mindenki megtalálta az esti feleségét a buliban.

Az eseményt még hónapokon át emlegették, ami különösen jót tett a céges profitszámoknak. Más kérdés, hogy időről-időre elfelejtenek minket az ügyfelek, ezért a jó kapcsolat jegyében rendszeresen jártunk velük Forma 1-es futamokra, vagy tettünk tanulmányi kirándulást Balin vagy éppen Bora Borán. Az egész csupán a céges könyvelőnknek nem tetszett, akinek hetekbe telt kitalálni, hogy a kurvákat és az utazásokat hogyan is lehetne leköltségelni...

A kérdés apropóját az adja, hogy az egyik kollégám (bróker) holnap lesz 40 éves. Dumáltunk egy kicsit reggel, én a reggeli feketém szürcsöltem, ő meg kisdobosként szavalta el az életét meg a gondjait. Csak ültem vele szemben és azon tűnődtem, vajon mi a frász van ezzel az emberrel.

Egyre csak bővül az ügyfélköre, ha így folytatja, nemsokára hét számjegyű jövedelmet vághat zsebre. Jó csaj a felesége, két iskolás gyereket görgetnek a budai házukban. A svájci frankos hitelüket már kiköhögték, egyéb adósságuk nincsen. A tag amúgy eddig marha ügyesen lavírozott az életben, valahogy mindig elkerülte az extra híg fost.

Hirdette tovább az igét, aztán a sztori végére csak összeállt a kép: kevesli a fizetését. Beleragadt a kávézaccba a kiskanalam, főleg azért, mert ezt már ezerszer hallottam tőle. A vicc az, hogy bőven elég nekik a havi zseton, sőt még az asszony is hozzájárul a büdzséhez, tehát anyagi gondokról nincsen szó.

A megoldás egyébként két szó: sose elég. Legyen szó akár pénzről, autóról, utazásról, házról vagy éppen a csajokról. Gondold csak végig magadon: amikor megkaptad a legelső fizetésed, még madarat lehetett veled fogatni. Úgy érezted, hogy tiéd világ, senki nem állíthat meg. Aztán teltek a hónapok, hirtelen megnőttek az igények és innentől kezdve szűk volt a havi keret.

Fizetésemelés, másik munkahely, bónuszok, jutalékok mind-mind tudtak még néhány nap örömöt csempészni az életedbe, de igazából sose voltál elégedett a pénzeddel.

Így van ez egyébként a tőzsdei nyereségekkel is. Tavaly az egyik ügyfelemnek bőven két számjegyű nyereséget gereblyéztünk össze, majd mikor januárban meghívott ebédelni, azért csak odavágta nekem, hogy „karcsú volt a tavalyi évi nyerő, nemde?”. Rohadt pipa lettem rá, napokig nem is akartam vele beszélni. Aztán rájöttem, hogy ez nem az ő hülyesége, hanem csak egy általános emberi vonás. Sose elég.

A minap megint elkeveredtünk egy tromosba (értsd: elektromos kaszinó), mindez persze azért gáz, mert előtte egy viszonylag nagyobb összeg veszett oda a spanyolasz összecsapáson. Miközben kikértem a szokásos cappuccinot cukor nélkül, rájöttem, hogy a kaszinós hostessek pont olyanok, mint a pincérnők az éttermekben vagy az önkiszolgáló kajáldákban. Meddig tart a mosoly? Hajszálpontosan a borravalóig.

Ha vastagon adsz, megjegyzik az arcod és legközelebb is megkapod a kötelező smúzolást. Ha nem adsz, akkor meg azért jegyzik meg a képed. Mondjuk Sanyi haveromat ez nem különösebben zavarja: sportot űz abból, hogy nem ad borravalót. Sehol. De tényleg. A Forte Pizza 995-ös akciós pizzáját se tudja addig lepasszolni a futár, amíg a Mátyásból visszajáró 5 forint nem figyel a pizzás doboz tetején. 

A másik madarat egyébként az azóta már víz alatt lévő brókercég vezérigazgatóm jelentette, aki majdnem kirúgta a nála 6 éve dolgozó recist, mert egyszer rosszul számolta ki a 20%-os borravalót a futárnak. A tag mániája az volt, hogy ha nem adsz elég borravalót a futárnak, akkor legközelebb beleturháznak vagy köpnek a kajádba. Jelzem a válság miatt futáriparágba igazolt ismerősünk példája ennek kissé ellentmond.

Őt már nem különösebben érdekli a borravaló, ugyanis házhozszállítás előtt rendszeresen belezabál a kajákba. Somlóik, raguk, tiramisuk, köretek mesélhetnének arról, hogy milyen gyorsan képesek eltűnni 15mp liftezés alatt vagy két emelet között.

Az egyik ügyfelemmel bő félórát dumáltunk reggel - néha úgy éreztem, hogy ha az aha/igen/tényleg?/komolyan?/ne mondd! kifejezéseket random felvenném szalagra és lejátszottam volna neki, mindketten jobban jártunk volna. Az elején még küzdöttem, hogy ne csupán hallgató legyek, de a pacák olyan, mint a Tűz van babámban a Jézus Krisztus (az is mindig mondani akart valamit az embereknek).

Egyébként nem zavart különösebben, mert így legalább ellenőrizni tudtam a vasárnapi tollaslabda és a szombati lóversenyek végeredményét. A tag egyébként óriási figura: egy dolog, hogy nem bírja a veszteséget, de olyan fesztivált képes rendezni néhány százalékos bukás miatt, hogy néha már nem is kötök neki semmit. Több, mint 100 millája van, de simán szívrohamot kap egy gyros tállal egyenértékű veszteség miatt.

Ma éppen azért borult el, mert túl szűk lett neki a frissen shoppingolt Karl Lagerfeld zakója. Vissza nem veszik tőle, eladni nem tudja senkinek (pár tízezres buktával meg nem akarja). Teljesen ugyanez van a tőzsdén: megvesz az ügyfél egy részvényt, de az ára esik 10%-ot. Itt már nem akarja eladni, mert mindig beindul  a reménykedés meg az álomvilág, hogy a bukta mértéke csökken. Vagyis elsőre logikus lépésnek tűnik a kivárás.

Az persze senkit sem zavar, hogy a potenciális vevő csak mondjuk fél de lehet hogy csak év múlva bukkan fel és általában akkor is csak legfeljebb az eredeti áron tud megszabadulni az ügyfél a portékától (zakótól, részvénytől). Leggyakrabban azt látom, hogy összességében nullában szállnak ki a sztoriból, de ez lelkileg brutális megkönnyebbülést hoz.

Az érem másik oldala, hogy néhány százalékos nyereség után mindenki azonnal zárni akarja az ügyleteket. Akkor is, ha minden jel arra utal, hogy még 2-3%-ot simán zsebre tudunk tenni. Hogy ez milyen érzés? Mint amikor a szülinapi ajándékok között felfedezed azt, amire a legjobban vágytál. Nyilván örülsz a többinek is, de igazából csak az az egy hoz lázba - a többi ajándékozó meg csak bambán néz és nem érti, hogy mi van.