Az egyik ügyfelemmel bő félórát dumáltunk reggel - néha úgy éreztem, hogy ha az aha/igen/tényleg?/komolyan?/ne mondd! kifejezéseket random felvenném szalagra és lejátszottam volna neki, mindketten jobban jártunk volna. Az elején még küzdöttem, hogy ne csupán hallgató legyek, de a pacák olyan, mint a Tűz van babámban a Jézus Krisztus (az is mindig mondani akart valamit az embereknek).
Egyébként nem zavart különösebben, mert így legalább ellenőrizni tudtam a vasárnapi tollaslabda és a szombati lóversenyek végeredményét. A tag egyébként óriási figura: egy dolog, hogy nem bírja a veszteséget, de olyan fesztivált képes rendezni néhány százalékos bukás miatt, hogy néha már nem is kötök neki semmit. Több, mint 100 millája van, de simán szívrohamot kap egy gyros tállal egyenértékű veszteség miatt.
Ma éppen azért borult el, mert túl szűk lett neki a frissen shoppingolt Karl Lagerfeld zakója. Vissza nem veszik tőle, eladni nem tudja senkinek (pár tízezres buktával meg nem akarja). Teljesen ugyanez van a tőzsdén: megvesz az ügyfél egy részvényt, de az ára esik 10%-ot. Itt már nem akarja eladni, mert mindig beindul a reménykedés meg az álomvilág, hogy a bukta mértéke csökken. Vagyis elsőre logikus lépésnek tűnik a kivárás.
Az persze senkit sem zavar, hogy a potenciális vevő csak mondjuk fél de lehet hogy csak év múlva bukkan fel és általában akkor is csak legfeljebb az eredeti áron tud megszabadulni az ügyfél a portékától (zakótól, részvénytől). Leggyakrabban azt látom, hogy összességében nullában szállnak ki a sztoriból, de ez lelkileg brutális megkönnyebbülést hoz.
Az érem másik oldala, hogy néhány százalékos nyereség után mindenki azonnal zárni akarja az ügyleteket. Akkor is, ha minden jel arra utal, hogy még 2-3%-ot simán zsebre tudunk tenni. Hogy ez milyen érzés? Mint amikor a szülinapi ajándékok között felfedezed azt, amire a legjobban vágytál. Nyilván örülsz a többinek is, de igazából csak az az egy hoz lázba - a többi ajándékozó meg csak bambán néz és nem érti, hogy mi van.
