A 2000-es évek elején járunk, amikor az egyik hazai cég szorosabbra kívánta fűzni a szálakat a horvátok legnagyobb olajipari vállalatával. A mentalitás és a ügykezelés mindkét oldalon erősen balkáni színezetű volt, ami azt jelenti, hogy egyes engedélyekre és jóváhagyásokra heteket-hónapokat kellett várni. Ezalatt persze előkerültek a gyerekkori ismerősök, cimborák, urambátyámok; vagyis egyre több vastag boríték cserélt gazdát a zágrábi repülőtér emeleti, mozgássérülteknek fenntartott mosdójában.
Az akkori cégem másodlagos tanácsadóként vett részt a tranzakcióban, ami a bennfentes számára egyet jelent: nem volt megfelelően magas az az összeg, amit az ügyleti díjból vissza kívántunk juttatni a megbízónak. A főnököm úgy se szerette a balkáni utakat, úgyhogy kimentettem őt egy retúr business classért cserébe. Az persze nem szerepelt a gentlemen’s agreementben, hogy a cég tudálékos talpnyaló pénzügyeseivel együtt kell utazni. Itt azokra a szemüveges öltönyös köcsögökre kell gondolni, akik még a nyakkendőjüket élére vasaltatják bűnronda feleségükkel minden reggel (két puszi kíséretében) és még este 11 órakor is zakóban-nyakkendőben erőltetik a stílust.
A helyiekkel való találkozás (nekem) zökkenőmentesen zajlott, bár az még mindig nem világos, hogy miért isznak mindig egy tüske Slivovicát a helyiek, ha bemutatnak egy új embert a társaságban. Ez a szar durvább, mint a tipli; amit a szobafestők, kőművesek és tapétázók iszogatnak minden reggel a restiben. Amíg a cégem mókusai mindenféle ekszel és vörd prezentációkat gyártottak, addig frankón összehaverkodtunk a horvát cég beszerzési igazgatójával. A tag minimum 150 kiló volt, egy-egy felállás is emberfeletti teljesítmény volt a részéről. Néhány szót beszélt magyarul, ami állítása szerint azért kellett neki, hogy nyáron a tengerparton ne legyenek nyelvi akadályai a rapidrandikon.
Végül vele meg egy debil cimborájával indultunk el a zágrábi éjszakába. A helyi szakértők megegyeztek abban, hogy a korrekt maffia területén maradunk. Ez a valóságban azt jelentette, hogy mindössze öt különböző önkéntes hozzájárulást kellett fizetni a túra során, cserébe viszont tízből csak kilenc lány akart minket kifosztani. Ennek jegyében a Jarun lett a végcél, a homokos tóparton állítólag a szándot megszégyenítő bulik zajlottak. Erről az élményről le kellett mondanom, ugyanis a gyors alapozás utáni lendület még annál is hamarabb tűnt el: a helyen este 10 óra körül még javában felmostak.
A felszabaduló időben kénytelenek voltunk a takarítónőkkel dumálni,majd unaloműzőként megindult a töltikézés. A házigazdánk olyan jól vette az akadályokat, hogy bő egy órával később ráhányt a szomszéd asztalra; de úgy klasszikusan sugárban. A személyes adatok cseréje után kiderült, hogy a korrekt maffia főnökét sikerült kezelésbe vennünk, úgyhogy a nálunk lévő mobiltelefonok és pénztárcák nagyon hamar gazdát cseréltek. Pár perc múlva már három szekrénnyel körbevéve haladtunk a kijárat felé. Na most melyik szervem hiányozna, ha nem a korrekt maffiába botlunk?
